- A reakció pontszáma
- 925
Egy klán életében rengeteg probléma felmerülhet. A klánnak minden egyes mozzanata problémákat szülhet. A klán profilja, hitvallása, a klán tagjainak viselkedése, hozzáállása, a vezetők példamutatása, intézkedései, a terjeszkedés: toborzás, stratégia, jövőre vonatkozó tervek. A klánon belüli összhang, együttműködés, a tag-tag, vezér-vezér és vezér-tag viszony, a játék különböző szakaszai által nyújtott kihivások mind-mind problémákat szülnek. Minden ember egy-egy egyéni probléma. Van, aki nehezebb, van, aki könnyebb, van, aki érdekesebb és van, aki bosszantóbb problémát jelent. Ennyi lehetőség mellett én csak annyit tudok mondani, hogy ezeket kezelni kötélidegek és idő kell. A többit megoldja a folyamatos tapasztalatszerzés. Mivel emberekkel a legnehezebb "dolgozni", őket nem lehet megtanulni, mint egy vonatvágást, stratégiát, játékstílust, kezelésre türelmet, jó kommunikációt és megfelelő pszichológiát látok elengedhetetlennek. Nem árt, ha az ember tudja, mikor van helye a közvetlen hangnak, és mikor a szigornak.
A toborzás nehéz kérdés, mindenki máshogy csinálja, és a tapasztalataim szerint nem lehet két világon hasonló eredményt elérni. Mindig talál az ember kavicsok között gyémántot, és mindig akad olyan, aki abbahagyja, vagy csalódást okoz akarva/akaratlan a régi ismerősök közül. Én nem vagyok az erőltetett toborzás, a megkeresések hive. A legjobb kapcsolatok spontán születnek, rám ez a fajta izgalom inspirálóan hat. Mindenképpen előnyös, ha az ember olyan klán tagja lehet, amely közösségével, légkörével visszahúzza magához azt a magot, amely "hazatér" oda, ahol jól érzi magát. Teret kell azonban engedni azoknak, akikből a régi tagok közé beépülő új, friss tagság lesz, ezzel kialakitva egy egészséges megfelelni akarást, mely akkor jön létre, mikor az új tag egy erős, már összetartó közösségbe belépéskor alkalmazkodni kényszerül. A legjobb toborzó maga az erős közösség, mely vonzza a külső szemlélőt, majd kiveti magából egy hét alatt azokat, akik gyenge láncszemekké válnának a játékban.
Nálunk az indítás elmulasztása szerencsére egyáltalán nem fordul elő. Nagyon odaadó vezetők munkája kerül a tagok elé, akik teljes hűséggel és tudásuk legjavát beleadva végrehajtják azt. Voltak persze ilyen tapasztalataim, egy-két tag részéről, amely bizony falvakba került. Bosszantó, ha az ember gondosan tervez valamit, amelyhez mindenkinek csak a saját kis részét kellene elvégezni, és mégis felsül vele. Mégsem volt okom aggodalomra, és úgy gondolom, nem is szabad teret engedni annak. A jó vezető magabiztos, mert ha saját sikerében és tekintélyében nem biztos az ember, akkor előbb-utóbb senki nem veszi komolyan. Ez egy nagy lecke volt számomra anno.
Az a jó ellenség, akit ellenfélnek nevezhet az ember: aki a kölcsönös armák alatt és után kötetlenül elcseveg velem, hogy hogyan lehet olcsó mirelit pizzákat felturbózni, vagy a támadó-védekező szerepben a másikat hibázásra próbálja rávenni, tiszteletben tartva a másikat mint embert, és nem kigúnyolva a hibáiért, hanem a sportszerűség elveit követve mint a sakk-párbajozók játszik: a tábla különböző oldalán, de egymás mellett, egymással, szórakozásból. Egy jó ellenfelet megdicsérek levélben az akció után, akár én, akár ő inditotta, a kimeneteltől függetlenül. Nem túl gyakori, de remek élményeket adhat egy-egy ilyen.
300 tapasztalt embert összefogni kisebb csoda kell. Eddigi élményeim szerint az a tendencia, hogy minél többet bizonyit egy-egy játékos, annál kezelhetetlenebb lesz, annál nagyobb az önbizalma és kevésbé kooperativ. Tisztelet a kivételnek! Veteránokat irányitani csak a kölcsönös tisztelet kivivásával lehet. Ösztönös, és megszokott, hogy az ember olyan játékost követ, akiben megbizik, akit elismer, akire rábizza a döntéseit. Tehát semmiképp nem zárt rendszerű, hanem kicsit betekintést engedő vezetést tudok elképzelni, ami felvázolja minimálisan a szükséges logikát a lépések mögött, ahol a vezéreknek meg kell felelniük aktivitásukkal, tudásukkal, példájukkal a feladatkörüknek és közöttük teljes bizalom és egyetértés szükséges. Vakon ugyanis ritkán követnek bárkit is a veterán játékosok, ahhoz én nem kezdtem elég korán. Itt viszont a kényes egyensúly van veszélyben, hogy ha túl sokat enged az ember betekinteni a tagoknak a vezéri döntésekbe, akkor kikerülhet a gyeplő a kezéből és hamar piactéren találhatja magát, ahol mindenki a saját ötletét akarja hangosan eladni. Erre kell, hogy legyen egy aranyközépút..
10 főt elvezetni személyes kapcsolattal, segitőkészséggel, türelemmel és sok kitartással lehet szerintem, őket valószinűleg a játék alap mechanikája még leköti, ezért a stratégiai lépésekre, vezérkari döntésekre teljesen érzéketlenek, nem szükséges azokba szemernyit sem beavatni őket, engedelmességgel nem lenne baj. A buktató itt a lelkesedés kérdése, ugyanis tanulni csak motivációval lehet, motivációt pedig ha csak sikerekben talál valaki, arra nem lehet épiteni. A kemény állóháborúkban sorra törnek meg a máskor húzó játékosok, mivel a folyamatos stagnálás idegölő és unalmas. A legfontosabb a családias közösség kialakitása lenne, a jó légkör, tanitgatás, segitőkészség, csendben, békében, felesleges konfliktust mellőzve.
Nagyon régen játszottam magányos farkasként... Egy ideig működött, azonban mivel nem voltam elkötelezett hive a játéknak és nem volt erős célom, hamar abbahagytam, nem volt közösség, amibe visszatérhettem, gyorsan értelmét vesztette a játék. Azóta a 'klán'háború szó jelentése és lényege miatt sem szólóztam, nem is tervezek, a társak faluit ugyan idővel és PP-vel lehet pótolni, a társaságukat nem. Sosem élveztem a szóló játékokat.
Sok történetem van, de úgy érzem, jelentőséget mindegyik a személyes tapasztalatok, gondolatok, érzelmek adnak nekik. Voltam számos háború, csata tagja tagként, vezérként, támadóként és támadottként, mégis a belső érzelmek, kommunikáció és kapcsolatok szinezik ki ezeket az amúgy egyszerű játék epizódoknak nevezhető kalandokat igazi élményekké. Számomra lehet, hogy egy szimpla vágás a csapattársamnak, amelyet egy hajnalig tartó beszélgetés követ, többet ér, mint egy arma levédekezése. Vagy az egykori duál-társammal és az ellenfelünkkel folytatott közös csevegés, miközben kóstolgattuk egymást, adok-kapok éjjel, jó hangulatban. Ezeket nem tudom megfelelő mélységben átadni, márpedig én ezek miatt játszom, nem elsősorban a háborúskodás végett.
Egy rövid sztori azonban belefér, ami még érthető is: valamikor nem régen megkeresett egy játékos, csatlakozni kivánt a klánba, de elég rossz pozicióban volt, ellenséges klántag. Nem ismertem, szkeptikusan fogadtam hát jelentkezését, de nem elutasitóan: a szokásos kérdezősködés; miért hagyja ott őket, miért menne ellenséghez, stb stb... Ez a beszélgetés egy váratlan kérdésbe torkollt: nem vagyok-e jelen véletlenül másik xy játékban, ugyanezzel a névvel? De, mondtam, miért, ismerlek? Elárulta a nevét, és kiderült: régi ismerősöm, évekkel azelőtt találkoztunk, teljesen véletlenszerűen, egy utazásom alkalmával. Egy hét alatt jó barátom lett, majd később mikor tudtunk, össze-össze találkoztunk az ország két másik végéből.. Ő volt az, akit végül némi előzetes egyengetés után felvettem hozzánk tudva, hogy biztos nem kémkedni jön. Emlékszem, mintha fejbe vágtak volna, olyan volt... váratlan, erőteljes megdöbbenés és kellemes meglepetés.
A riport hamarosan folytatódik...
Első rész: ITT OLVASHATÓ
Harmadik rész: ITT OLVASHATÓ
Fejléc: Messala
Utoljára egy moderátor szerkesztette: